Ünnepi beszédek

Diákjaink ünnepi beszédei

 

“Ballag már a … “ 2014.

Április 31. A reggel ugyanúgy indult, mint mindig, egészen addig a pontig míg megláttam a naptárban: BALLAGÁS. Jól emlékszem csöndben ültem a reggeliző asztalnál, és azt hiszem akkor tudatosult bennem, hogy eltelt 4 év, és hogy jövőre már nem leszek a Berze Nagy János Gimnázium tanulója.  Csak egy percem volt megállni, hiszen peregtek az órák, el is érkezett a várva várt időpont. Idegesen kémleltük a felhőket, vajon elered-e az eső, vagy a napocska kitart még pár óráig. Szinte történelmet írva, elkezdett cseperegni, így rendhagyó módon a könyvtárban tartottuk ünnepségünket. Ez a részlet  nem szegte kedvünket és lelkesedésünket.  Kíváncsian vártuk az ünnepi műsort, a díjazottakat és persze a 11.-esek búcsúbeszédét. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy egyikben sem cslódtunk. Drága iskolánk egy utolsó gyönyörű emléket adott nekünk, melyet egy életre a szívünkben hordunk. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy elköszönhettem a végzős évfolyam nevében. Habár a könnyeimmel küszködve, de kiálltam a színpadra és elmondtam a beszédem, az utolsó beszédem a gimnázium falai között:

Sok szertettel meghívjuk Önt és családját a Berze Nagy János Gimnázium ballagására!
Tisztelt Igazgató úr, Tisztelt Tanárok, Kedves Diáktársaim,  Rokonok, Barátok és Ismerősök!
Amikor egy hónapja elolvastam a ballagási meghívónk első sorát túlléptem az előbb említett soron . Majd amikor otthon újra a kezembe vettem valahogy megakadt a szemem egy szón: ballagás.

Elgondolkodtam, rövid életem során nekem és évfolyamtársaimnak immáron ez a harmadik ballagása.  Az elsőn, csetlő, botló kis óvodásként elbúcsúztunk a pöttyös labdától, Zsuzsi babától és a búgó csigától. Aztán beültünk az iskola padba és elkezdődött nagy menetelésünk, megtanultunk írni, olvasni, majd később elmélyedtünk a matematika, fizika, kémia világában.  Nyolc év után innen is elballagtunk, néhányunknak ekkor már legördült egy-egy könnycsepp az arcán. A gimnáziumi évek gyorsan repültek és bármennyire is hihetetlen  ma 2014.április 30.-án egy újabb ballagás, egy újabb búcsú küszöbén állunk.

Emlékszem tavaly ugyanezen a színpadon álltam, ugyanígy a mikrofon előtt. Egyetlen különbséggel, akkor én búcsúztattam, most pedig engem, illetve minket búcsúztatnak. Leírhatatlan az érzés, hogy vége. Vége? Tényleg eltelt 4,5,8 év? Igen tényleg eltelt!

És mennyi, de mennyi minden történt eizdő alatt.
Táborok, versenyek, bulik, sírások és nevetések.
Igen. Hihetetlen belegondolni, hogy először még gyermekként léptük át azt a hozzánk képest oly hatalmas zöld kaput, most pedig ugyanott távozunk felnőttként.

Tisztán él bennem a kép, mikor először beléptem az osztályterembe. Végignéztem az osztályársaimon, mindenki egy egy fehér vászon volt, amin máig egy komplett színes  kép rajzolódott ki.A kilencedik osztály a gólyaavató izgalmai mellett táborokkal is megörvendeztetett minket. Az evezős gólyatáborban  elsajátíthattuk a kenuzás alapjait, majd az erdei táborban a túrázás örömeit fedezhettük fel.

Az újdonság varázsának fényében el is telt az első évünk.
Tizedik osztályban már, sítalpakon csillogtattuk meg sporttehetségünket több-kevesebb sikerrel. Én személyszerint ott szembesültem vele , hogy a hó nem cask latyakká tud válni, mint nálunk az úton, hanem jeges is lehet, és nagyon csúszhat, főleg ha síléc van az ember lábán.

Ezután a kisérettségivel küzdöttünk meg. Akkor még kicsiben ugyan, de belekóstolhattunk abba, ami jövőhéten vár ránk.

A 11. Év észrevehetetlenül suhant el felettünk, áprilisban  táncpróbák, kampányfilm forgatás. Ki ne emlékezne a maffiÁsokra, az oscart érdemlő c osztály filmjére, vagy éppen a küldetéseket teljesítő N osztályra. Habár az én osztályom katonai állarc mögé bújt, még mi is nehezen küzdöttük le az áprilisban igen ritka havas időjárást. Mindezek ellenére, egy olyan élménnyel gazdagodtunk, ami egy életre szól. A kampány fáradalmait kipihenve Poroszlón evezhettünk ismét. Ekkor már a kormányzási technikáink kellően fejlettek voltak ahhoz, hogy ne faltól-falig közlekedjünk, lecsökkentve ezzel a távot, pontosabban inkább betartva az eredeti útvonalat.

Természetesen olyannyira érdeklődtünk a Tisza vízi világa iránt, hogy páran a vízbe borulva vizsgálták a sulyom felépítését.

Mikor már azt hittük, ennél gyorsabban nem telhet el egy év, beköszöntött a szeptember, az utolsó évünk, ami megcáfolta ezt. Decemberben a szalagavatón betáncoltuk magunkat a végzősök sorába, s attól a naptól kezdve egyre csak peregtek a napok, amire az általunk büszkén viselt  szalag emlékeztetett minket . Februárban továbbtanulni jelentkeztünk, majd óriásléptekkel, szinte egy szempillantás alatt érkezett meg az április, a tablónk, hétfőn szerenádozni mentünk, kedden vidámballagáson főpróbán vettünk részt, tegnap az utolsó „rendes”, középiskolás napunkat töltöttük el, ma pedig itt állunk és ballagunk.

Hátunk mögött hagyjuk a Berze Nagy János Gimnáziumot.
Ez az épület otthont ad egy világnak, mely a mi világunk, egy külön kis társadalomnak, melyben meg kellett kötnünk a magunk kisebb-nagyobb kompromisszumait, ahol megtanultunk csiszolni és csiszolódni… küzdeni, tűrni és vágyakozni. Közöséggé kovácsolódtunk, és sok új embert ismertünk meg és hagyunk magunk mögött. Megtanultuk, hogy a sok megírt – és a még több meg nem írt – iskolai házi feladatnál még fontosabbak az emberi leckék, melyekkel itt szembesültünk: ezeket pedig az élet könyörtelenül számon kéri.

Már mi is tudjuk: új kezdet ez. A világ kinyílik, s talán elsőre kicsit nagyobbnak is mutatja magát, mint amekkora- és az itt megszerzett tudás jó útravaló, hogy elkerüljük a közeljövő vakvágányait.
Ezt a tudást nem szerezhettük volna meg tanáraink nélkül.

Amivel tartozunk még, az a sokszori bocsánat és köszönöm. A bátorításért, a mosolyokért, az aranyköpésekért, a hivatásukért, a küzdelmükért, a kitartásukért. Az ő harcuk a mi győzelmünk. Köszönjük!

Drága szüleink! Mit ér az elvetett mag éltető víz és melengető napfény nélkül? Ti 18 éve

nevelgettek bennünket, s most megértünk az elszakadásra, de tudjuk számotokra mindig anyuci és apuci pici lánya vagy fia maradunk. Még ha néha úgytűnik is, hogy nem örülünk ennek, most elárulom valahol sosem akarunk felnőni. A szülői fészek biztonságát, légkörét, szeretetét és persze ízeit soha, semmi nem pótolhatja. Mindkettőnknek nehéz a az elválás. Tudatosan nem búcsúnak hívom, hiszen mi vissza fogunk térni.

Visszatérünk hozzátok, szüleinkhez, a barátainkhoz, és természetesen a tanárainkhoz, akik elindítottak bennünket. Büszkén mesélünk majd egy-egy sikeres vizsgáról, ahol az általuk átadott tudást is hasznosíottuk.

Amilyen gyorsan e beszéd végére értem, ilyen gyorsan teltek el az itt eltöltött éveink. Tele emlékkel, nevetéssel, sírással, küzdelemmel. Most életünk új szakaszába lépünk, de mindent ami itt történt a szívünkbe zártuk.
Végül engedjék, engedjétek meg hogy egy Republic idézettel köszönjek el:

Elbúcsúzom, de ott leszek,
Ahol a szél zúg, a nap nevet.
Elbúcsúzom, de itt marad
Belőlem,belőlünk néhány pillanat.”

 

Nagy Anna Mária 12. B