Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékeztünk.
Amikor március 15-éről beszélünk, legtöbbször Petőfi Sándor, a márciusi ifjak és az 1848-as forradalom jut az eszünkbe. De a szabadság gondolata nemcsak 1848-ban volt fontos. Volt idő, amikor Magyarországon még az is bátorságot igényelt, hogy valaki egyszerűen, szabadon megemlékezzen erről a jeles napról.
1972-ben Magyarországon március 15-e még korántsem volt az a szabad nemzeti ünnep, amelyet ma ismerünk. A Kádár-rendszer számára ez a nap veszélyes volt: az 1848-as forradalom eszméi – a szabadság, a sajtószabadság és a nemzeti függetlenség – könnyen emlékeztették az embereket arra, hogy ezek az értékek akkoriban korántsem érvényesültek. A hatalom ezért rendőrökkel, ügynökökkel és megfigyeléssel próbálta kordában tartani azokat, akik spontán módon akartak megemlékezni a forradalomról.
Mégis voltak fiatalok, akik nem akarták elfogadni, hogy március 15-ét csak a hatalom által megszervezett, hivatalos keretek között lehessen megélni. Közéjük tartoztak többek között Szalay Miklós, Ulveczky Gábor, Ferenczi Gábor egyetemi hallgatók, akik egy szabad március 15-éért álltak ki – egy olyan rendszerben, ahol a valódi, spontán ünneplés sokszor gyanúsnak, sőt veszélyesnek számított.
Az ő történetük azt mutatja meg, hogy a szabadság gondolata még a legszigorúbban ellenőrzött években sem tűnt el – és hogy március 15-e mindig többet jelentett egy egyszerű ünnepnél: a szabadság iránti vágy kifejezését.
A műsort írta: Burai Patrik tanár úr
Színpadra vitte: Zeke Katalin és Tomcsik Erika tanárnő, illetve Burai Patrik tanár úr
Közreműködött Madaras László és Palásti Krisztián tanár úr, Bánkuti Anita tanárnő, az 5.A osztály, illetve Bokros Hanna, Lengyel Kamilla és Bíró Tímea 11.A osztályos tanulók.
