Testvérkapcsolatunk története

A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziummal közvetlenül a (magyarországi és romániai) rendszerváltást követően létesítettünk testvériskolai kapcsolatot. Az első találkozásunk első pillanatában őszinte és mély rokonszenv ébredt a két félben egymás iránt. Székelyföldi barátaink számára a kapcsolatfelvétel az anyaország régóta várt üzenetét hozta, mi pedig egy olyan világba nyertünk bebocsájtást, ahol a magyarságtudat, a hagyományok megőrzésének az ára még ma is a többségi társadalom olykor durva, olykor finomabb asszimilációs törekvései ellen vívott folyamatos küzdelem.

A kapcsolatfelvétel óta a testvériskolai együttműködés töretlenül, mindkét fél örömére, kialakult rendben folyik. Ősszel az erdélyiek látogatnak meg minket mintegy 60 fővel (diákok és számos tanár), tavasszal pedig mi utazunk Kézdivásárhelyre egy hasonló összetételű csoporttal. (Úgy számolom, eddig mintegy 1400-1400 diákot juttattunk el ilyen módon el Erdélybe, illetve Gyöngyösre.)

Az elszállásolás a családoknál történik, ami nemcsak takarékos megoldás, hanem abból gyakorta mély barátságok születnek. Nem ritkák az így megalapozott személyes kapcsolatokra épülő családi nyaralások.

A mi tavaszi utazásunk odafelé két napig tart, a szó legszorosabb értelmében vett tanulmányi kirándulásként. Nem tehetjük meg ugyanis, hogy az autóbusszal egyszerűen elsuhanjunk legendás erdélyi helyszínek mellett, ehelyett előre felépített program mentén meg-megállunk, hogy gyönyörködjünk elődeink vagy a természet egy-egy alkotásában, vagy tisztelettel adózzunk múltunk kiemelkedő eseményei előtt. A gyerekek felkészülnek ezekből a látnivalókból, kiselőadás formájában mutatják be azokat egymásnak, a többiek pedig jegyzetelnek. (A jegyzeteket a végén ellenőrzöm és értékelem.) A buszon persze szakemberek – kollégáim – is utaznak, akik folyamatosan ismertetik az éppen érintett vidékkel kapcsolatos tudnivalókat.

Igyekszünk közben új ismeretségekre is szert tenni, mégpedig némi karitatív munkával egybekötve. Az út előtt minden esetben keresek és találok egy-egy olyan magyar iskolát, árvaházat, diákotthont, óvodát, amelyek örömmel fogadnak tőlünk némi tárgyi segítséget (könyveket, játékokat, ilyesmit). Új barátaink öröme a mi csoportunknak tagjaira is átragad, a kapcsolat a csoporton belül is sokkal mélyebbé és bensőségesebbé válik.

Tranzitszállásként általában Segesváron alszunk egy szórvány magyarokat oktató tanintézmény kollégiumában (ez önmagában is élmény), vagy pedig a híres-nevezetes nagyenyedi Bethlen Kollégiumban (ami pedig óriási megtiszteltetés).

 

A Kézdivásárhelyen töltött két nap programjáról a házigazdák gondoskodnak, ötletesen, gálánsan, hazafelé pedig az odaúttól eltérő útvonalon, de ugyanabban a stílusban (sok megállóval, füzettel a kézben) utazunk.