Köszönjük szépen Kismárton Ádám tanár úrnak a szervezést, síoktatóinknak és kollégáinknak a tartalmas, élményteli napokat: Banka Zsolt, Dr. Czinder Péter, Köves Péter, Lisztik János, Molnár Tamás, Szabó Eszter, Varga-Petes Károly. Az ő munkájukat segítették az osztályfőnökök, Barna Viktor, Fazekas Lídia, Horváthné Zörög Anikó, és Zeke Katalin tanárnők.
Köszönjük a Sí Zóna Sportegyesületnek. Náluk minden korosztály és tudásszint megtalálja helyét, szeretettel ajánljuk őket!
„Sokan azt hiszik, hogy egy sítábor a profi sportról és a katalógusba illő reggelekről szól. Mi, a C és a D osztály tagjai az első turnusban bebizonyítottuk, hogy Donovalyban a valóság ennél sokkal szórakoztatóbb, fájdalmasabb és emlékezetesebb.
A buszút után, amikor begördültünk Donovalyba, mindenki az ablakra tapadt. Ez volt az a pillanat, amikor a C és a D osztály végre rájött, hogy ez nem csak elmélet, itt tényleg hideg van, és tényleg rengeteg a hó. A megérkezésünk utáni első percek a csodálkozás és a bőröndökkel való szerencsétlenkedés jegyében teltek, de a táj látványa rögtön feledtette velünk a hosszú utazást.
A reggel hét negyvenöt nem egy időpont, hanem egy állapot. A szobában ilyenkor nem a sportos energia, hanem a kómás zombi-apokalipszis az úr. Míg a testünk a takaró alatt tüntet a felkelés ellen, a lelkünk valahol még a mélyalvás fázisában bolyong, és próbálja értelmezni, miért kellene elhagyni a biztonságot nyújtó ágyat.
A precíz készülődés nálunk kimerült a tiszta pánikban. Félrecsúszott zoknik, rejtélyes módon köddé vált kesztyűk és reménytelen küzdelem az órával, ez volt a reggeli rutinnak csúfolt káosz. Ha nagy ritkán szerencsénk volt ( = legalább a bérlet mindenkinél ott volt), némi késéssel, de lelkesen beesünk a gyülekezőre.
Aztán ott van a síbakancs. Nevezhetjük modern sporteszköznek, de a valóságban ez egy középkori kínzóeszköz. A sípcsontunk minden egyes lépésnél kegyelemért könyörgött, a vádlink pedig görcsbe rándult a nehézkes, robotszerű mozgástól, amit csak „sétának” neveztünk a pálya felé.
A felszerelés cipelése felért egy Crossfit edzéssel. A léc mindenbe beleakadt, a botok szétcsúsztak, és nagyjából 50 méter után úgy éreztük, mintha egy zongorát próbálnánk felvonszolni a hegyre a hátunkon. A stílusos megjelenés itt már régen nem volt szempont.
Az oktatás során a technika leginkább a gravitáció elleni kétségbeesett harcban merült ki. Napközben úgy szántottuk a havat, mint az elszabadult traktorok, de az igazi kaland az esti síelés volt. A sötétben, a reflektorok fényében minden sokkal gyorsabbnak és veszélyesebbnek tűnt. A jeges pályán való csúszkálás egyszerre volt hátborzongató és zseniális. Ilyenkor éreztük csak igazán az adrenalint, még ha néha nem is tudtuk, hogy a pálya szélét, vagy csak egy árnyékot látunk-e éppen. A technikai fejlődésünk nem csak a síelésben mutatkozott meg. A pálya szélén néha fontosabb volt a tökéletes TikTok tánc, mint a tökéletes kanyar. Miközben a profik elsuhantak mellettünk, mi a legújabb trendeket próbáltuk leforgatni a hóban. Mondanom sem kell, a bakancsban táncolás új értelmet adott a „koordinációs zavar” fogalmának, de a táncért (és a nevetésért) bármit beáldoztunk.
A túra, ami inkább csúszás volt, a Nova Hola-i kirándulás. A „túrázás” kifejezés itt erős túlzás, az út nagy részét inkább csúszva tettük meg, mint sétálva. A lábunk összevissza járt a meredek, havas részeken, és több időt töltöttünk vízszintes pozícióban a hóban, mint függőlegesen haladva. De pont ettől lett felejthetetlen.
Ez a tábor nem a tökéletes kanyarokról marad emlékezetes, hanem arról, hogy még a legnagyobb esések és a legszorítóbb bakancsok közepette is tudtunk egymáson (és magunkon) nevetni.”
