Lengyel Dorottya: A bögre

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) vers- és novellaíró pályázatot hirdetett A család Istentől rendelt közösség címmel. Napról napra bemutatjuk a díjazott alkotásokat. Az alábbiakban Lengyel Dorottya A bögre című novelláját olvashatják.

 

A bögre

 

Borús téli délután volt. Borka a kilenc fiókos szekrény előtt egy széken állt és elmélyülten betűzte a családi bögrekészlet neveit. Hirtelen nagyon meglepődött:

– Mama, mama, ez mi? Komolyan Jézusnak is van egy bögréje?

Mama éppen a fazekat hozta be az ebédhez.

– Persze. Hiszen mindig imádkozzuk, hogy: Jöjj el Jézus, légy vendégünk! És ha egyszer eljön, még egy saját bögrét sem tudunk neki adni? Nézd, már Boginak is megvan a bögréje, pedig még kétéves sincs.

 

Borka merengve nézett a Jézusnak szánt bögrére. „Milyen jó is lenne, ha egyszer tényleg eljönne vendégségbe! Zalán atya mesélt is egy ilyen történetet hittanon. Jézus feltámadása után meglátogatta a tanítványait. A tanítványok nagyon féltek, hogy őket is megölik a zsidók, mint Jézust, ezért bezárkóztak a házukba. De Jézus így is be tudott menni, és azzal köszöntötte a tanítványokat, hogy: Ne féljetek! És a tanítványok annyira megörültek neki, hogy nem is féltek többé soha semmitől. Jó lenne, ha most is eljönne Jézus, akkor biztos nem kéne félni a járványtól sem. És gyakrabban találkozhatnék Mamával is.”

 

– Jössz, Borka? Evőeszközöket még hozz be, légy szíves, tudod, ott van a pult alatt a fiókban.

– Persze, hozom.

Ügyesen összeszedett mindent és már vitte is.

– Gyere… Imádkozzunk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen. Jöjj el, Jézus, légy vendégünk…

 

Csengettek.

De azért befejezték.

– …áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen.

 

Mama az ablakhoz ment. Kerek arcán elhalványult a mosoly. Az a hajléktalan volt, aki mindig ezen a környéken koldult. Sokszor behívta, segített neki, amiben tudott, nemcsak anyagiakban, de jó szóval, kedvességgel is. Már rájött, hogy ezekre a találkozásokra neki is nagy szüksége van. Öt gyerek felnevelése után nehéz egyedül maradni a szürke hétköznapokban. Amikor neki segített, mindig boldog volt. De most kivételesen nem örült jövetelének! Nagyon régen látta már a kisunokáját és most az együttlét minden percét neki akarta szentelni.

 

– Kimehetek kukucskálni? – a kérdés visszarántotta a jelenbe. Már újra mosolygott.

– Persze, szaladj!

 

Amikor utoljára voltak együtt, akkor jöttek rá, hogy Borka már olyan nagy lett, hogy feléri a kukucskálót a bejárati ajtón. Azóta áhítva várta, hátha becsenget valaki, és ő mehet ki ajtót nyitni.

 

– Mama, ki ez a bácsi? Nem ismerem.

– Lajos bácsi, engedd be nyugodtan!

 

Kinyílt az ajtó. Ott állt Lajos bácsi kopott svájci sapkájában, bagószagú szürke dzsekijében és ócska bakancsában. Mama eredetileg nem akarta most beengedni, de megesett rajta a szíve. Öreg arcát kicsípte a szél, ősz szakálla rendetlenül szaladt körbe arcán, hosszú haja kilógott a sapkája alól, ujjai pedig lilára fagyva, görcsösen szorongattak egy nagy nejlonzacskót. Borka félénken húzódott vissza Mama háta mögé. Lajos bácsi észrevette. Leguggolt hozzá. Ahogy nézte, megviselt tekintete lecsendesedett. Zavart arcán a mély ráncok kisimultak és egy őszinte mosoly köré rendeződtek.

– Ne félj!

 

Borka felkapta a fejét erre a szóra. Megbabonázva nézett az idegen szemébe.

– Leszünk barátok?

Még mindig Mama mögül, a biztos fedezékből, de rámondta:

– Leszünk. – Nem volt túl meggyőző, de érezhetően oldottabb lett a légkör. Borka a feszült pillanat után gyorsan visszatalált beszédes, kezdeményező hangjára:

– Maradj velünk! Gyere be, éppen ebédelünk!

 

Lajos bácsi Mamára nézett, hogy ő mit szól a hirtelen ebédmeghíváshoz. Mama elnevette magát.

– Ha már ő így eldöntötte! Gyere, tálalva van. Paprikás krumpli lesz, Borka kedvence.

 

Asztalhoz telepedtek és nekiláttak. Lajos bácsi hálásan nézett végig Mamán, majd kisunokáján, aki úgy kivirult, hogy leginkább egy mesebeli jótündérre hasonlított. Mélyet sóhajtott. Aztán a kenyér után nyúlt.

Ekkor egy ragyogó napsugár törte át a borús hófelhőket, betűzött a szobába Lajos bácsi háta mögül és megvilágította a kezét. Attól, amit láttak, Mama és Borka egyszerre kapták fel a fejüket. Lajos bácsi szeretettel mosolygott rájuk a háta mögül áradó ragyogó napfényben. A kezében lévő kenyeret kettétörte, az egyik felét Borkának, a másikat Mamának nyújtotta.

 

Az ijedt Borka szája hirtelen fülig szaladt. Fölpattant, odahúzta a székét a kilenc fiókos elé és levett egy bögrét.

 

Azt a bögrét, amire Lajos bácsi igazi neve volt írva.

 

Forrás: https://www.magyarkurir.hu/hirek/lengyel-dorottya-bogre?fbclid=IwAR0YqpBWjESuWg51VHqnqSTD3yhHGC-VsIJgvUP8Ytws3k6lVWrkHz2hPeE