Van, amit nem lehet megunni.
Például azt az érzést, amikor reggel kilenckor még mindenki tele van energiával, és azt hisszük, ez most könnyű lesz. Amikor a csapatunk körbeáll, a csapatkapitány kiosztja a feladatokat, és még mindenki lelkes, viccelődik, pózol a fotókon.
Aztán jönnek az első feladatok. Egy gyors kvíz, számtalan ügyességi játék, foci a sportcsarnokban, feladatteljesítés a városban, építkezés, egy kreatív kihívás. Valaki festékes lesz, valaki ragasztós, valaki pedig egyszerűen eltűnik tíz percre, mert „nagyon fontos dolga van”.
Éjfél körül már minden más. A fények tompábbak, a hangok halkabbak, és a nevetések őszintébbek. Ilyenkor születnek a legjobb ötletek — vagy a legrosszabbak, amikről akkor még azt hisszük, zseniálisak. Egy feladatnál percekig nevetünk valamin, ami nappal valószínűleg egyáltalán nem lenne vicces.
Hajnali háromkor jön a mélypont. Valaki a matracon alszik, mások kávéval próbálkoznak, és minden mozdulat lassabb lesz. De pont ilyenkor történnek a legjobb dolgok: egy váratlan siker, egy jól megoldott feladat, vagy csak az, hogy valaki felkiált: „Gyerünk, ezt még megcsináljuk!”
És megcsináljuk.
Reggel hatkor már furcsa büszkeség van bennünk. Fáradtak vagyunk, kócosak, és valószínűleg nem úgy nézünk ki, mint akik nyerni fognak — de tudjuk, hogy mindent beleadtunk.
Mert a győzelem nem véletlen.
Mindig van valaki, aki átlátja a feladatokat, még akkor is, amikor más már csak bámul maga elé. Van, aki képes egy ötletből pillanatok alatt valami látványosat alkotni. Van, aki összefogja a csapatot, amikor kezd szétesni minden, és van, aki egyszerűen nem engedi, hogy feladjuk.
Tudunk figyelni egymásra. Tudunk nevetni akkor is, amikor fáradtak vagyunk. És tudunk kitartani akkor is, amikor legszívesebben csak lefeküdnénk aludni.
És talán ez a legfontosabb: együtt dolgozunk. Nem külön-külön próbálunk jók lenni, hanem együtt próbálunk jobbak lenni.
Aztán jön az eredményhirdetés. Ott állunk egymás mellett. Amikor kimondják a nevünket, kitör az öröm.
És akkor valaki nevetve azt mondja: a győzelmet sem lehet megunni.
És igaza van.
Mert ez már a hetedik.
A hetedik alkalom, hogy a Berze viszi haza a kupát.
Egymás nyakába ugrunk, nevetünk, kiabálunk, és valaki biztosan azt mondja: „Jövőre is meglesz.”
Szívből gratulálunk a Berzikusz fantasztikus csapatának ezért a győzelemért!
Elismerés illeti minden versenytársat is, akik ugyanilyen lelkesedéssel és kitartással küzdöttek végig a 24 órát. Hálásan köszönjük kísérő tanáraink — Vályi-Nagy Csilla, Fazekas Lídia, Tomcsik Erika tanárnők és Burai Patrik tanár úr — biztató jelenlétét, valamint Bánszkiné Morvai Éva tanárnő támogatását.
Köszönet a szülőknek is a háttérmunkáért, a pakolásért, a finomságokért és a helyszíni szurkolásért. És végül, de nem utolsósorban, köszönjük a szervezőknek, Gyöngyös városának és a GYVDT-nek, hogy ismét részesei lehettünk ennek a felejthetetlen élménynek.