Április 2-án, reggel, fél ötkor, mikor még a sötét égbolt alatt hűvöskés az idő, a Berze Nagy János Gimnázium 32 diákja és 7 tanára épp a csomagjait pakolja egy buszba és búcsúzik a családtagjaitól. Öt órakor mindenki felszáll a járműre, és irány Erdély, Kézdivásárhely. Ekkor vette kezdetét a tavaszi, testvériskolai program.
Az első nap végállomása Segesvár volt. Odafelé úton, megálltunk Kalotaszegen egy csodás templombelsőt néztünk meg, majd Torockón, ahol a nap kétszer kel fel. Segesvárra érve a várfalak között kaptuk meg szállásunkat egy kis panzióban. Gyorsan megbeszéltük, hogy ki kivel lesz egy szobában. Vacsora után Laci bácsi, igazgató úr ottani barátja, aki történelem szakos tanár a helyi magyar gimnáziumban, körbevezetett minket a vár falain belül és izgalmas dolgokról mesélt, többek között Drakuláról. A panzióban csocsó- és pingpong-partyval zártuk a napot. Lefekvésig, a sok nevetés és a jó hangulatú beszélgetés színesítette az esténket.
Másnap reggel ismét elindult velünk a busz. Segesvár határában a Petőfi emlékműnél verssel és egy emlékszalaggal emlékeztünk nagy költőnkre. A következő állomásunk Erked volt, ahol a szász vártemplomot tekintettünk meg. Majd kissé szemerkélő esőben Székelyudvarhely szoborparkjában kerestük igazgató úr kedvenc szobrát. Talán a „Székely vándor”? – ezt nem tudtuk meg! Ezek után útba ejtettük még Nyerges-tetőt is, ahol szó szerint leszakadt az ég! De pár perc türelmes várakozás után, már szikrázó napsütésben a Berze saját kopjafájánál, közösen énekeltük el a magyar és a székely himnuszt is.
Késő délután érkeztünk Kézdivásárhelyre, ahol a helyi családok nagy szeretettel vártak minket.
A harmadik napon a Nagy Mózes Főgimnázium néhány tanárának kíséretében ismét útra keltünk. Útközben a buszról egyszer csak megpillantottunk egy medvecsaládot. A bocsok vígan játszottak, míg a szüleik élelmet kerestek, vagy éppen pózoltak a kameráinknak. Első úticélunk a Vargyas-szoros. Tudod milyen hely? Semmi izgalmas – először ezt gondoltuk. Barangoltunk a patak mellett, időnként azonban függőhidakon kellett átkelnünk, bár volt, aki a patakmedret választotta átkelésre.
Aztán elértünk egy barlanghoz. Bementünk. Egy darabig semmi különös. Aztán szűkült a járat. Tanakodtunk, kit küldjünk előre? Volt, aki visszafordult. Lehajolva, félig négykézláb mentünk végül elég sokan tovább. Volt, ahol törpejárásban tudtunk csak haladni. Aha! Ezért kellett annyit törpejárásban kínlódnunk tesi órán! Ez is értelmet nyert. Jött egy kiszélesedés. Ott együtt mentünk. Aztán már nagyon szűknek tűnt. Zsófi azt mondta, ő már oda kabátban nem fér be. Ránéztem, majd magamra. Hát, kabát nélkül is kétszer akkora vagyok, mint ő kabátban, de ha behúzom mindenem, én bizony bemászok. Kíváncsi vagyok, mi van a szűk lyukon túl. Majd csak kiszednek, ha beragadok! És igen! Mint a katonák a kiképzésen. Lábujjhegyen a lábfejünk, fekvőtámaszban, hasat megemelve, araszoltunk tovább. Már erőnk igencsak fogytán volt, amikor végre újra kiszélesedett a járat annyira, hogy felguggolhattunk. Végül egy nagy teremben találtunk magunkat. Olvasgattuk a falfirkákat a hozzánk hasonló kalandoroktól, akik bevállalták már előttünk ezt az utat. Nagyon izgalmas volt!
A következő barlanghoz rengeteg lépcsőt kellett megmásznunk, de megérte, mert számtalan denevér függeszkedett felettünk a mennyezetről. Több faj fordult már meg ebben a barlangban, mint ahány denevérfaj hazánkban él. Itt a túravezetőnk az igazi sötétséggel is megismertetett minket! Néhány percig, vak sötétben, némán álltunk a barlang belsejében. Rémisztő volt!
A visszafelé vezető busz úton egyszer csak megálltunk. Ahogy kinyílt a busz ajtaja, fura szúrós szag terjengett felénk. A szag forrását követve buzgárok, lábáztatók tárultak elénk és egy fentebb, a hegyoldalban, egy kisebb medence. Innen minket, lányokat, száműztek a fiúk, hogy fürdőnadrág híján is megmártózhassanak benne. Este vendéglátóinkkal és helyi barátaikkal bandáztunk.
A szombat délelőtti, közeli Szent Mihály templom látogatása után vendéglátó családjainkkal voltunk az esti záróbuliig.
Másnap reggel kétszer dörzsöltem meg a szememet, hogy megbizonyosodjam róla, már ébren vagyok. Vastag hópaplan borította a tájat így április 6-án, a nárciszok virágzása idején. Felcsillant a remény, hogy még maradnunk kell, mert nem tudunk hazajönni a hóban. A városban azonban az utak már simán járhatóak voltak, így a mi utazásunk is ötnapos maradt.
Mielőtt áthaladtunk volna a határon, megálltunk még Korondon, ahol a hófúvás elől bemenekültünk a boltokba. Király-hágón is fagyoskodtunk még vagy 45 percet, amíg a sofőrünk, Dénes bácsi kötelező pihenője tartott, majd utána már tényleg csak a hosszú buszút várt ránk, ahol igazgató úr minden pillanatban újabb érdekességeket osztott meg velünk.
Pásztor Panka
9.A
